Gerincre vágva

Először is itt van ez a férfi, aki nem magas, nem fiatal és még csak nem is jóképű, sőt, még neve sincs. Ő a Kontinentális Detektívügynökség nyomozója. Feladata, hogy egy végtelenül romlott, korrupt világban elkapja azokat, akik a törvény betűje ellen vétettek. Munkáját a detektívügynökség szabályzata, magatartását a saját etikai kódexe határozza meg. Egy tisztességtelen világban azonban meddig maradhat tisztességes a bűnüldöző, különösen abban az esetben, ha még a megbízói sem makulátlanok?

A noir egyik alapdarabja A postás mindig kétszer csenget, amely amellett, hogy lefektette a műfaj legfontosabb alapköveit, egy ponton mégis jelentősen eltér a zsáner legismertebb alkotásaitól.

Igazi klasszikusokkal indul a következő session, közöttük is egy valódi leg-leg-leg-gel, ami nem más, mint James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című, eredetileg 1934-ben megjelent kisregénye, a noir egyik alapdarabja, több filmes feldolgozás alfája (tudtátok, hogy született egy magyar filmes adaptáció is belőle? én is csak most, hmm).

Azután egy újabb vén róka érkezik Dashiell Hammett személyében: A tizedik nyom című novelláskötetet idén év elején adta ki az Agave, benne hét írással (címben nálam egyértelműen A Kiafene Kölyök a nyerő). Végül egy mai darab zárja a sort, ez lesz Michael Cordy A halál árnyalatai című regénye, ami a fülszöveg szerint „érzékien borzongató thrillernek” ígéri magát. Legyen úgy.

Huh, már kétéves a blog, el se hiszem! Az elmúlt egy évben nagyjából hetven könyv került terítékre (utánanéztem, az előző összesítésnél ugyanennyi volt, úgy látszik, ennyi a kapacitásom), ezek főleg szépirodalmi és bűnügyi regények voltak, de akadt köztük gyerekkönyv és történelmi munka is.

Az elmúlt egy hónapban – a statisztikai összesítés szerint – A pasi a szomszéd sír mellől (Park), a Hadd forogjon a nagyvilág (Magvető) és Az élet gyönyörűsége (Libri) című regények voltak a legnépszerűbbek, a legolvasottabbak. Mindig sokatmondó az is, hogy az olvasók egy része milyen keresőszavak alapján jut el az oldalra – az elmúlt hét nap összesítéséből ezúttal kimaradtak az obszcén szavak és szexkifejezések, főleg könyves címszavak vezettek el a blogra („garmann nyara”, „apokalipszis+bébi”, „tojás tóbiás falra ült”, „szindbád+a+detektív”).

A blog azonban semmit sem ér az olvasó és az olvasó visszajelzései nélkül, ezért nagy köszönet nektek, hogy itt vagytok, és vissza-visszajártok. Augusztus 21-ig még tart a Goldenblog-szavazás, biztos már mindenki szavazott, de ha esetleg még nem, nyomjatok egy tetsziket a GV blogra! Én addig összeállítom a következő csomag könyvet, és holnap megmutatom, hogy milyen kötetek jelennek meg legközelebb a blogon.

Az angol bulvársajtó napok óta annak a két (skót és északír) lánynak a történetével van tele, akiket a limai reptéren hat kiló kokain csempészése miatt tartóztattak le, és akik alsó hangon is huszonöt év börtönre számíthatnak valamelyik perui női börtönben. Valószínűleg nem is ragadt volna meg bennem az eset, ha nem épp akkor fejeztem volna be Don Winslow Drogháború című könyvét, amely teljesen átrajzolta bennem azt a képet, amit erről az egészről eddig gondoltam. Ha gondoltam egyáltalán.

Alapvetően nagyon macho könyv ez, barátságról, apa-fiú kapcsolatról, hódításról meg a győzni akarásról, mégis annyira jól van összerakva, hogy nem lehet nem szeretni, még annak sem, aki alapvetően fázik ettől a tesztoszterontól túlfűtött világtól.

(Forrás: Pinterest)

1) Hiába rázod, fújod, söprögeted, a homokszemek úgysem jönnek ki száz százalékosan a lapok közül. Törődj bele, hogy még karácsonykor is homok pereg majd a nyári könyved lapjai közül.

2) A vízparton majdnem mindenki Nesbót olvas. Pont.

3) Ha esetleg mégsem Nesbót, akkor valamilyen romantikus/életrajzi/gyilkolósat.

4) Akárhogy igyekszel, a vízbe ugráló büdöskölyke úgyis le fogja fröcskölni a lapjaidat. Ne mérgelődj, csak neked lesz rossz tőle.

Clara Royer alaposan kifordította a traumatikus regények egyik visszatérő elemét: míg ugyanis máshol a szereplőknek éppen zsidó identitásukkal kell zöldágra vergődniük, addig a Csillag főszereplőjének mindeközben az okozza a legnagyobb megrázkódtatást, hogy kiderül: nem is zsidó származású.

Elérkezett hát az idő, amikor a bloggazda fogja a motyóját, és elhúz nyaralni! A kis pakkomba azonban (remélem, remélem) jobbnál jobb könyvek kerülnek. Az első csak a teljesség kedvéért került oda: ez a magyar származású francia írónő, Clara Royer Csillag című regénye, amelynek a recenzióját valamikor a hét közepére időzítettem, lehet izgulni. Aztán jön Davide Enia Palermóban játszódó sztorija, az Úgy a földön is. A fülszöveg szerint a regény ötven év történetét meséli el, a második világháború bombázásaitól kezdve a maffia térnyerésén keresztül egészen 1992-ig, a tragikus palermói merényletekig. Levezetésként pedig jön Don Winslow Drogháborúja, amiről nagyjából semmit sem tudok. Úgyhogy jöjjön megint a fülszöveg: „A főszereplők. Öt ember: egy drogellenes ügynök, egy drogbáró, egy kurva, egy bérgyilkos és egy pap. Valamint a drogkartellek, az amerikai kormány, a hadsereg, a maffia, a CIA és a Vatikán emberei. A helyszín. Mexikó, Nicaragua, San Diego, Hongkong, a Pokol Konyhája. Valamint lakások, házak, nyaralók, titkos találkahelyek. A hétköznapok színterei. A cél. A drog. A drog, amely kormányokat és életeket döntött romba, a drog, ami pusztulást, árulást, halált és szenvedést hozott. No meg pénzt. Nagyon sok pénzt.” Szép nyarat!

Az esélytelenek nyugalmával jelentem, hogy elindult a Goldenblog szavazás. Miután az én két kedvenc könyvesblogom is a listám van (haha, lehet találgatni), már ez örömmel tölt el. A PopArt kategória indulói egyébként nagyon vegyes társaságot alkotnak, így a képregényesek, hogyvoltosok és egyéb kultbloggerek mind egy nagy közös halmazba kerültek, nos, ebből tessék kiválasztani, ami tetszik.

A dolog úgy néz ki, hogy augusztus 21-ig lehet szavazni, ehhez kell egy Facebook-azonosító, augusztus 22-től pedig folyamatosan hirdetik ki a győzteseket. Lesz közönség- meg szakmai díj, meg mindenféle különdíjak (például „külföldön élő magyarok” – WTF?), szeptember 12-én pedig díjátadó, örömködés, hoppáré.

Arra mindenképpen szuper lehetőség a Goldenblog, hogy mindenki egy kicsit megmutassa magát, olvasóként pedig végre egy helyen böngészgethetünk a millió blog között/közül/-ban. Úgyhogy ujjakat izzítani, szavazás indul!

Az Európa Hitler és Sztálin szorításában alcím elég jól helyre tesz, Timothy Snyder könyve (Véres övezet) ugyanis úgy beszél egy már sokszor kitárgyalt történelmi időszakról (vagy időszakokról, ha igazán pontosak akarunk lenni), hogy valóban és érdemben tudja árnyalni az eddigi ismeretanyagot.

Egy vallomással kell kezdenem: ebben a könyvben először nem a szerző személye fogott meg (most jelölték Man Bookerre amúgy a TransAtlantic-ért), és még csak nem is a fülszöveg. Hanem a borító: minimalista, kicsit madmen-es, letisztult, égszínkék. Meseszép. Még tudnám cifrázni, de erről most ennyit, nézzük, miről szól a könyv.

Van az a kép Kafkáról, talán az egyik leghíresebb, hátrafésült sötét haj, enyhén elálló fülek, szomorkás tekintet és szorosra csomózott nyakkendő. Szegény Kafka annyira belemerevedett a kafkaságba, hogy másképp elképzelni már nem is lehet. Itt van nekünk A per, A kastély, meg Gregor Samsa, az író Kafkának meg maradt a spleen, az elegáns világfájdalom és a bánatos kutyaszemek.

Valamilyen teljesen beteg elképzeléstől vezérelve azt gondoltam, most van/lesz Szentivánéj, elvégre nyárközép van, vagy mi, aztán szembesülnöm kellett vele, hogy azon már régen túl vagyunk. Mindenesetre éljenek a Jenők, és vigadjanak, mi pedig addig nézzük, mi jön legközelebb.

Legelőször is érkezik egy nagyon izgalmasnak ígérkező kötet, Az élet gyönyörűsége Michael Kumpfmüllertől, amit a német recenzensek agyba-főbe dicsértek. A középpontban Kafka és utolsó szerelme, sőt, még egy magyar barát is felbukkan egy dombóvári születésű férfi személyében. Jól hangzik.

Azután gyönyörű égszínkék, minimál borítóban jön majd Colum McCann Hadd forogjon a nagyvilág című regénye (találomra elcsípett címszavak a fülszövegből: World Trade Center, New York City, hetvenes évek közepe, egyensúlyozó művész, prostituált, radikális katolikus ír, graffitis, tornyok között, hajszálvékony kapcsolódások.) Hát, valami ilyesmi.

A harmadik minden szempontból brutális kötet (Timothy Snyder: Véres övezet), amely nem csak méretileg gigantikus, de maga a tartalom is letaglózó. Röviden arról szól, hogy Hitler és Sztálin egymással szinte versengve (volt, hogy szövetkezve) hogyan irtotta ki az embereket Európa keleti felén. Ezt már egy ideje olvasom, de muszáj is, mert még így is néha maga alá temet, és ilyenkor kénytelen vagyok szünetet tartani. Fontos kötet, nyomasztó, kihagyhatatlan.

Csepregi János a jelek szerint nem bízott semmit sem a véletlenre, és Az amerikai fiú nevű blogjával már akkor megágyazott majdani regényének, amikor a nagyközönség még csak betűzte, hogy U-l-p-i-u-s-h-á-z.

Nagyon furcsa könyv A terápia ajándéka. A Műhelytitkok alcím egyrészt nem túloz, Yalom tényleg több évtizedes terápiás tapasztalatait összegezve ad egy jól felépített és precízen pontokba szedett summázatot arról, hogy szakemberként ő milyen módszereket követett, miket tekintett és tekint a szakma buktatóinak, és megosztja velünk, hogy egy-egy kezelés során szerinte meddig mehet el egy terapeuta.

Szállási Titusz vámpírkalandjainak végére tesz pontot Benedek Szabolcs véres trilógiájának harmadik kötete, A vértanú. A szereplők szinte kivétel nélkül ismerősek, közülük is azonban a legmarkánsabban az marad meg az olvasó emlékezetében, melyet úgy hívnak, Budapest.

Hát, mit mondjak? Új kedvencem van.

Az úgy kezdődött, hogy egy ideje már úton-útfélen a Csabai-könyvbe botlottam. Nem szó szerint, de valahol valaki mindig hozsannázott róla. Nem lehetett nem figyelni rá. Azután jó három év késéssel jutott el hozzám is Szindbád, ami csak azért jó, mert majd egyből kezembe is vehetem a folytatást (ez lesz a Szindbád Szibériában).

Egyszerűen nem tudtam kihagyni, hogy az erkélyen pirosló epreket ne örökítsem meg, külön öröm, hogy még három új könyvet is tudtam mellé passzintani. Vagy majdnem újat. Csabai László Szindbád, a detektív című regénye még 2010-ben jelent meg, aktualitását mégis az adja, hogy a Magvető idén kiadta Csabai második regényét (ez a Szindbád Szibériában). Utána szorosan a nyomában Benedek Szabolcs vérszívó-trilógiájának befejező kötete, A vértanú. A sort ezúttal Irvin D. Yalom A terápia ajándéka című kötete zárja.

Zárásként pedig, íme, a mostani poszt címét adó dal, egy csomó durván bajszos beatle-lel:

Magával ragadó, sötét romantika – hirdeti a Vérbe öltözött Anna borítója, a magam részéről azonban inkább a szerző definíciója felé hajlanék, Kendare Blake ugyanis nemes egyszerűséggel tinihorrorként kategorizálta a szellemekre vadászó Cas és a címszereplő (túlvilági) Anna történetét. A miértekre a válasz később.

Ez a legszebb, legmegrázóbb regény, melyet az utóbbi időben olvastam. Elöljáróban ennyit.

„Raphael Fernández vagyok. Guberálok” – adja meg az alaphangot a Trash című regény narrátora. Az egyik, a történetet ugyanis legalább féltucatnyian mesélik, és az ő szavaikból, verbális inputjaikból bomlik ki a szemétdombi fiúk életveszélyes kalandja.

Persze, a Millenárison még javában tart a könyvfesztivál, vigyázó szemünket azonban, azt mondom, vessük már a jövő hétre. A mostani merítés alapvetően az ifjúsági témában lesz erős.  Először is jön Andy Mulligan Trash című regénye három jó barátról, akik egy szeméttelepen élnek. Lesz itt titok, meg üldözés... ööö... többet nagyjából én sem tudok, a fülszöveg mindenesetre ígéretes. A kettes számú versenyző ez esetben egy nagyon különleges darab: a regény alapötlete Siobhan Dowdtól származik, ő azonban mellrákban elhunyt, így vázlatai, kéziratai alapján Patrick Ness írta meg a Szólít a szörnyet, amelynek központi témája a halál és a veszteség elfogadása. Végül egy könnyedebb darab jön, ami nem más, mint a Vérbe öltözött Anna Kendare Blake-től. Azt mondják, romantikus rémregény a köbön.

A hét második fele a könyvfesztivál jegyében telik (huszadik, csak mondom, mármint a k.f.), emiatt a blog se nagyon fog ezekben a napokban frissülni. Cserébe viszont elmondom, hogy csütörtöktől vasárnapig hová mennék el, mit néznék és hallgatnék meg, ha annyi időm lenne, amennyi nincs. Valamire azért lesz. Na, lássuk.

Rendes úriember nem tud kínaiul, mondá Karinthy, de erős a gyanúm, hogy Peter Hessler még nem hallotta ezt az irodalmi bölcsességet (vagy bölcstelenséget, hm?), vagy ha mégis, akkor rá se ránt. Hessler ugyanis még a kilencvenes években a Békehadtest tagjaként elég jól megtanult kínaiul, majd annyira beleszeretett az országba, hogy újságíróként azóta is folyamatosan tudósít Kína legkülönbözőbb szegleteiből, írásai folyamatosan jelennek meg a National Geographic-ben és a New Yorkerben.